Körülnézve a környezetemben mindenhol harcot látok. Egy nép küzdelmét egy szerintük jobb országért, emberek küzdelmét a megélhetésért, egy szebb jövőért. Családok küzdelmét az együttmaradásért, tönkretett emberek harcát a menekülésért. Harcot, hogy egy-egy szerelem ismét a régi legyen, vagy épp ellenkezőleg: küzdelmet a kilépésért a monotóniából. Küzdelmet egymással és magunkkal, hogy elfogadjuk a mást, és a szívünkkel tökéletesnek lássuk azt is, ami tökéletlen.

Miért harcolunk állandóan? Miért nem jó az, ami van? Képtelenek vagyunk elfogadni a tényt, hogy nincs fekete és fehér; képtelenek vagyunk arra, hogy körbejárjuk a dolgokat. Nem tudunk elmerülni egy kapcsolatban, egyre ritkább az a csodálatos érzés, hogy valóban áthat minket a társunk szelleme. Harcolunk valamiért, de igazából maga az eszme oly távolinak tűnik... Nem nézünk vissza, s nem is értékeljük küzdelmünk gyümölcsét.

Attól félünk, elrohan az élet, s ezért mi rohanunk át rajta. S a rohanás közben nincs időnk rámosolyogni egymásra. Megállni és megölelni azt, akinek a fényképét a párnánk alatt őrizzük.

Észre sem vesszük, hogy elengedtük annak a kezét, aki az előző akadályon átsegített minket. Anélkül, hogy azt mondhattuk volna: köszönöm.

Lassíts! Érezd az asztalon álló virág illatát. Ne csak szóljon, halld is a zenét. Ne csak kitárd, nézz is ki az ablakon. És ne csak gondolj rá, cselekedj is, mert minden pillanat csak egyszer jön el az életben.

Megismételhetetlen: ünnep hát a neve. És az ünnepek arra valók, hogy díszruhába öltöztessük a lelkünk.
Nem?